*A cím pedig egy satnya utalás a Könyv, könyvtár, könyvtáros című folyóiratra, ugyanakkor a témakör áttekintésében pontosan ezek a kulcsszavak. Merthogy eheti témakörünk:

könyvvásárlás kontra könyvtár

Ez a bejegyzés pedig Az olvasás 7 hete eseményre íródik.

Az úgy volt, hogy a zsebpénzem sose volt elég könyvet venni. Mármint nyilván elég lett volna, ha nem cseszem el másra, de elcsesztem, szóval maximum antikvár könyveket vettem, meg is szerettem őket, sőt! volt valami különös perverzitás bennem a szaguk és színük és érzésük iránt (mint moly óta kiderült, ezzel nem vagyok egyedül -- no igen, az a jó a közösségekben, hogy nem egyedül vagy hülye). És persze így is maradtam, kevés könyvet vettem mindig, akkor is kevésbé az újakat.

Az egyik kedvenc sorozatom az Olcsó Könyvtár, van is pár belőle, annyira jó kicsi, könnyű, belefér a legkisebb táskámba (tényleg, próbáltam), csak sajnos amilyen rohadt rég adták ki ezeket, már annyira bebarnult a papírjuk, hogy az én egyikem, Diderot: Az apáca OK-s példánya már szemrontóan barnára barnult. Sajnálom, tényleg kár érte meg az össze többi antikvár könyvért. No persze, van amit nem adnak ki újonnan, tehát mit tehet így az ember lánya?

És most, hogy ezt leírtam, be kell ismerjem, eddig ebben az évben baromi sok könyvet vettem. Gyakorlatilag egy új polcot alakítottam ki az új könyveimnek. Tetszik tudni, van egy alapelvem, ami részemről a könyvtárak irányába billenti ezt a mérleget, miszerint csak olyat veszek meg, amit már elolvastam könyvtárból. Ez persze baromi ritkán van így. :D 

De legalább kisebb eséllyel dobom ki a pénzt valami ordenáré blődségre. Erre (mármint az ellenkezőjére) kiváló példa esetemben Nabokov: Lolitája, amit olvastam kétszer is (meg barátnőmnek is kölcsönadtam) a könyvtárból, még az én kis otthoni, helyi könyvtáramból. Annyira szerettem azt a könyvet, ráadásul ezt a kiadást is megszerettem, így mikor pár hete megtaláltam antikváriumban, gondolkodás nélkül (na jó, átpörgettem, nem-e hullott ki 1-2 lába) megvettem.

Illetve itt van még egy példa: Gaál Viktor. Az ő könyvei közül először az Archét találtam meg a polcon, kivettem, elolvastam a harmadáig, visszavittem, de nem sokkal utána újra kivettem és onnantól kezdve elvesztem. Persze voltam vagy 13, egy boszorkányszerelmes alcím szépen megfogja ilyenkor az ember lányát, de az is biztos, hogy nem ok nélkül lett GV a kedvenc íróm. Az ő gondolata indított el minden irodalmak és minden tudás őrizői felé, a könyvek és a könyvtárak irányába:

"Mondják, valójában minden könyv egy másik könyvről szól."

Egyben ő az, akinek a könyveit gondolkodás és előzetes olvasás nélkül meg is veszek. Az öt megjelent könyve itt van a polcomon, az összes többi könyvemtől elszeparáltan, gyakorlatilag a pillanatnyi helyemtől (tehát gép) fél méteren belül. Jó rájuk nézni. Rájuk nézni és elmosolyodni. Jó belegondolni, hogy én olvasom őket (meg néhány barátom) rongyosra, szakadtra, mocskosra, tőlem lesznek rajtuk teafoltok, tintapacák, szakadások, mert annyira várom már, mi történik a következő oldalon.

Jó az ilyen könyvek, ezek a sajátok; egy halom papír, mégis a tudás birtoklójának érezhetjük magunkat tőle. Jó könyvet birtokolni. Nem csak a gerincüket nézegetni, arra itt van ez: http://bit.ly/p5JxqU Nem mondom, jól néz ki, de hát azért mégis, sajnálnám, ha meglátnék egy címet és nem vehetném le a saját polcomról. Mert bizony, a saját könyv lehetőséget ad arra, hogy akármikor levehesd a polcról, ha eszedbe jut egy gondolat belőle. Így voltam évekig a Lolitával. Annyira fantasztikus gondolatok vannak benne, hogy egyszerűen muszáj a polcomon tudnom.

És az én mentsváram, második otthonom és reményteli jövőm: a könyvtár. A hely, ahova öröm belépni, mert melegséget sugároznak a papírok barnaságai, a betűk mélyfeketéi, a gerincek sokszínűségei, az olvasottak ismeretségei, az ismerősök köszönései, az ismerős sarkok, kuckók, fotelek és a könyvek nyugalma, hogy akármikor leülhetsz egy történetbe, egy korba, egy személybe. Ezt nem adja vissza semmi más... sohamár.