Mikor molyon bekapcsolod egy könyvnél a figyelést, láthatod, ki olvassa a kedvenc könyveid, miket idéz belőle, mit ír róla, mennyi idő alatt olvasta el, mennyire szerette, meg még azt is, hogy ki észlelte az utcán, azaz a valós térben. A kedvenc könyveid pedig nem ok nélkül lettek a kedvenceid, valamit hozzádadtak, valamit elvettek belőled, valamit formáltak rajtad, valamit átfestettek a szemedben a világról. Talán rózsaszínűbb lett a világ általa, talán többrétegű, de valószínűleg más. Erre jók a könyvek -- ez bár közhely, de így van. Ilyen alapon jó egy "rossz" könyv is, legalább szélesül a látóköröd, tudod, mi az alja, van véleményed, azaz megadja a feketét-barnát-szürkét* is a spektrumodban. És amikor egy könyv szerinted rossz, de másnak kedvence, talán okkal következtetsz arra, hogy ez a bizonyos másik ember neked majd nem lesz szimpatikus. Ezt már akkor is érezni, mikor csak a könyvesboltban látod, hogy megveszi, de akkor is, mikor az agyonolvasott példányt szorítja magához a villamoson. Onnan el van ásva.
Aztán van a másik, mikor valaki a kedvencedet magasztalja, de abszolút más szemszögből mint te, mondván "ő ezt nem értette meg, ez nem így van, hülye ez az ember, hogy képzeli mégis? Az ember ilyen a véleményével, a sajátja valamiért mindig szimpatikusabb.
A könyvek így aztán arra is jók, hogy egy egyszerű pillantással megmondhassuk valakiről a véleményünk, ahelyett, hogy értékes perceket szánnánk rá a drága életünkből, hogy megismerjük. Persze ilyen alapon ruhából, hajszínből, körömlakkból, zenéből, kisállatból is lehet előítéletesnek lenni, az ember már csak ilyen. Egy fokkal jobb még mindig a könyv. Már ha, ugyebár.
*bocs, én ezeket nem szeretem
