Ki? Én.
Mit? Könyvet.
Mikor? Mikor nem?
Hol? Ahol tudok. És mindenütt tudok, mert általában úgy van.
Miért? Miért is? Mert mikor olvasok, az olvasmányom kiránt a teremből és időmből, belehelyez egy másikba, ami csak bennem létezik, hiába olvasná velem szemben ülve a buszon valaki ugyanazt a könyvet és tartana benne ugyanott. Én úgyis két méterrel odébb képzeltem azt a lépcsőt és kész. Az értelmezés hatalma? Igen, és ez benne a csodálatos.
Ezt szeretem én a novellákban és mesékben (a versekben nem, fujj!), három oldalnyi külön világot teremtenek, három oldalnyi gyilkosságot oldanak meg, három oldalnyi szépséget írnak le. Van a rövidségnek ez a szépsége; csak annyit mond, hogy London és azonnal ott vagyok.
London, ó, London! Poe és Agatha Christie novellái szerettették meg velem ezt a várost, ahol hiába nem voltam sosem, mégis ismerem minden utcáját és szellőjét.
Brüsszel, te, a kis belga szülőhelye! Mihelyst buszbérletem lett, rögtön vettem volna a repjegyet is, csak hogy láthassam Brüsszelt.
Athén, téged csak télen! De akkor nagyon.
Párizs, Marseille, Dublin, Oslo, Moszkva és Szentpétervár! Jobban ismerlek titeket, mintha ott laknék.
És Szeged. Szeged az én Alfám, innen utaztam eddig minden Omegámba, többnyire vonattal. És imádok vonatozni is, mondtam már? Mert lehet olvasni. :)
És a lényeg: minden hely egy novella életem könyvében, százszámra idézhetném a Taj Mahalról szóló idézeteket, de magamnak kell látnom, hogy megírhassam. A toll az utazás.
