Egyszer volt, hol nem volt, mindenki mesével kezdte. Aki nem, annak nem volt gyerekszobája. És ez most csúnya volt, képletes, de igaz.
A poszt az molyos Az olvasás 7 hete eseményre íródik.
Voltak azok a mesék -- mármint az a kettő, a Piroska és a farkas, valamint a Jancsi és Juliska --, amiket a mamám mesélt, 6 éves korom előtt, mégis mindkettő megmaradt már akkor is és azóta is olyan szinten, hogy emlékszem, néha én meséltem és a mamám belealudt. :)
Aztán voltak azok a mesék, amiket kazettáról hallgattam, elalváshoz, míg anya meg a nővérem X-aktákat nézett a szomszéd szobában. Néha áthallatszott. A kazetta meg azóta is megvan, mondjuk két karnyi nyújtásra innen.
Eztán jöttek a sajátul olvasott mesék, már rögtön a könyvtárból, kettőre nagyon emlékszem, mármint annyira nagyon, hogy csak az maradt meg, hogy a 8 éves Zonyikának szemmagasságban voltak a gyerekkönyvek közt, kisalakú, zöld keményborítós, és angolnevű pasi volt az írója. Talán akkor se ismerném föl, ha látnám újra, de arra tisztán emlékszem, hogy 1-2 óra alatt elolvastam, aztán újra, másnap meg nagy büszke voltam és elmeséltem a könyvtáros néninek (aki egyébként azóta is ott dolgozik, megismer, beszélgetünk, csak már nem járok oda könyvekért), aki erre azt mondta, hogy ő is elolvasta volna, ha lenne rá ideje. :)
Még voltak azok a mesék, amiket általános alsóban tapasztaltam, pluszban azokkal, amiket ének tagozatosként énekeltünk, eljátszottunk, elszavaltunk. Az egyik ilyen az osztályban kötelezőleg beszereztetett *Fésűs Éva: Az ezüst hegedű. Az egyébként is muzikális családba (orgonista szülők) született, akkor már jó ideje hegedülő osztálytársunk naponta is felolvasta, olvasgatta, mesélte, mármajdhogynem orrvérzésig a kötet címadó meséjét.
Harmadikos voltam, mikor olvasási versenyre neveztek (jó, persze a fél osztályt, de ez egy harmadikosnak nem kis szó, na!) a Kinizsi Pált, talán még valami helyezést is elértem, de nem emiatt maradt meg, hanem mert nagyon tetszett, az (azt hiszem) ugyanabban az évben kötelezőként olvasott Pál utcai fiúkkal együtt. Hát igen, a lányirodalmak, mint A két Lotti már akkor se jött be. Se a Micimackó. Se A kis herceg. Bocsi.
De igazán az tett olvasóvá, hogy negyedikes koromtól busszal jártam suliba, ami nálam 25 perces buszozást jelentett a gyakorlatban. Reggel persze nem olvastam, legalábbis nem emlékszem, mert egyrészt ritkán jutott ülőhely -- ugyebár a reggeli tömegben --, másrészt anyával utaztam, viszont délután, napközi vagy úszás után (plusz 20 perc busz, oda is, vissza is) egyedül jártam haza. Valószínűleg nem voltam teljesen rendszeres, de a legtöbb esetben volt nálam könyv, ez a szokásom azóta se szakadt meg, jópár könyvemet (merem bevallani, hogy könyvtárit is) viselte meg a táskám.
Az ilyenkori olvasmányaimra nem emlékszem, de úgy hatodikos koromtól átcsatangoltam a helyi könyvtárunk felnőtt részlegére, ahol gyorsan megtaláltam Agatha Christie-t, azaz ő és a buszozás langymeleg környezete szült engem olvasóvá. Hát így állunk. :)
Külvárosban lakunk, belvárosba jártam mindig iskolába, és ahogy szokták, gyakran kérdezik, ismerem-e XY-t, aki itt lakik, mire én mindig azt feleltem: "Én itt csak a könyvtárost ismerem. " És ez így is van, ciki -- nem ciki, csak oda szerettem járni a környéken ifjúként.
*mibe, hogy Fejőst olvastam?